P. Pálos Antal visszaemlékezése novíciustársára

P. Pálos Antal SJ személyes hangú, bensőséges visszaemlékezése az egykori novíciustársára, Kaszap Istvánra.

Az alábbi kis tanulmány szerzője szerencsés helyzetben van, mert az, akiről ez az írás szól, személyes ismerőse. Megadatott neki, hogy közel egy évet tölthetett vele 1934-1935 folyamán a Jézus Társasága Magyar Rendtartományának noviciátusában.

Ez az újoncház Budán volt, a János-hegy és a Hárshegy között, szép, egészséges környezetben, hogy otthont adjon azoknak a fiatalembereknek, akiket akkortájt Isten hívása késztetett, hogy a nagy rendalapító, Loyolai Szent Ignác szellemében mindenestül elkötelezzék magukat, hogy majd egész életük folyamán a kereszt zászlaja alatt mindenestül Krisztusnak szolgáljanak.

Ide lépett be e rövid írás főszereplője, Kaszap István 1934. július 30-án, közel húsz társával együtt. Csak természetes, hogy mi, az akkori másodévesek, nagy izgalommal vártuk ‘utódainkat’, az ún. candidatusokat (jelölteket). Honnan jöttek, milyenek lesznek? Érthető ez az érdeklődés, hiszen valószínűnek látszott, hogy az elkövetkező, csaknem egy évtizedre nyúló tanulmányi években ők lesznek, majd társaink.

A belépés után körülbelül két hétig tarthattunk a jelöltekkel kapcsolatot. Ők a ház rendjével, a noviciátus szokásaival ismerkedtek egy másodéves novícius közvetlen irányításával a novíciusmester felügyelete alatt. A bevonultak között volt egy jó megjelenésű, keménytartású, barnahajú és kék szemű, rokonszenves fiú, aki először azzal tűnt ki, hogy az étkezések utáni felüdülések közben egyáltalán nem beszélt. Aztán, amikor az újjonan érkezettek is felvették az egyszerű rendi ruhát, és megszűnt az elkülönülés, megtudtuk, hogy István barátunk, vagy ahogyan itt szokásos volt egymást szólítani, C. (Carissimus: Kedves) Kaszap, nem félénkségből vagy zavartságból nem beszélt, hanem azért mert fájt a torka, és kímélnie kellett a hangszálait. De ebből nem lett nagyobb baj. Csakhamar visszanyerte hangját. Nem vált harsánnyá, soha nem lehetett hallani kiabálni, de belső vidámságát, nyugalmát, sokszor jelezte a felüdülés közben jóízű kacagása. Aztán lassanként az ebéd és a vacsora után szokásos beszélgetésekből az is kiderült, hogy honnan jött közénk ez a csinos, értelmes fiatalember.

Székesfehérvárról, a ciszterciták gimnáziumából. Ez a középiskola a húszas évek közepétől fogva szinte rendszeresen ‘szállította’ a novíciusokat, akik közül, nem is egy, a magyar rendtartomány kiváló tagjaivá lettek. Ebben az évben, 1934-ben éppen Kaszap István volt a soros.

Gyermekkorát és középiskolás éveit nem szándékozunk hősi színben feltüntetni. Az első világháború harmadik évében, 1916-ban született, mégpedig jeles napon, március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. Az Árpád-házi magyar királyok koronázási és részben temetkezési helyszínén, Székesfehérvárott. Szülei az akkori középosztályba tartoztak, édesapja posta- és távírda főellenőr, aki keresztény életszemlélettel teli szeretetben élt feleségével, Winkler Rózával. A házasságból öt gyermek született: három fiú és két lány. Pista a középső. A szülők mélyen hívő katolikusok, akik lelkiismeretesen kívánják nevelni gyermekeiket, és példájukkal és gondoskodásukkal megismertetik velük a katolikus vallás gyakorlatait is. A kisfiú, a sok testvér között jól érezte magát, hiszen a súlyos háborús nélkülözések között is érezhette a gondos és lelkiismeretes szülői szeretet védelmét és megtartó erejét. Pista a negyedik elemi iskola elvégzése után a ciszterciták helyi gimnáziumába iratkozott. A ciszterciták következetes, igazságos és jóindulatú nevelést nyújtottak tanítványaiknak és a megbízható tudás mellett törődtek növendékeik jellemének pozitív alakításával is. A kisgimnazista, Kaszap Pista, eleinte nem igen törte magát. Nagy őszinteséggel tekint vissza naplójában erre az időre: ‘Általában rossz, pajkos fiú voltam, de nem romlott. A gimnáziumban sokat bosszantottam tanáraimat. Izgalmas drukkolások, kellemes vakációk, nagyszerű fiús kalandok tették emlékezetessé és kedvessé gyermekkoromat’

A gimnazista nemcsak fizikailag erősödött, hanem érdeklődése is kitágult. Ügyes tornász lett, és a gimnázium cserkészcsapatának is a tagja. Sőt 15 évesen csatlakozott a gimnázium Mária Kongregációjához is, ahol lelkileg elmélyült, és vallási ismeretei is bővültek. Közben egyre jobban érlelődött benne az elhatározás, hogy esetleg a papi hivatásban találja meg majd életcélját. Jelleme kialakításában nagy segítségére van a cserkészet. Az ott megkövetelt próbákat komolyan veszi. Egy idő múlva maga is őrsvezető lesz, és így felelősségteljesen viseli gondját a hozzá nagyon ragaszkodó ‘Vadgalamb őrs’ tagjainak.

Mindvégig kitűnő tornász, sorra nyeri az arany-, ezüst- és bronzérmeket. Legnagyobb sikerét e téren 1934-ben, nyolcadikos korában éri el, mikor is a március 17-iki versenyen, a dunántúli kerület ifjúsági bajnoka lett. Minden dicsőség nem kapatta el, szerény maradt az ünnepeltetés közepette is.

Az idő kereke nem állt meg. Közeledett a gimnázium vége, közeledett az érettségi. És ami még ennél is fontosabb: dönteni kellett a kérdésről: hogyan tovább? Már évek óta élt benne az elhatározás: neki papnak kell lennie. De hol és hogyan? Szerzetes-pap legyen? Igen. De hol és hogyan? Isten Szentlelke sietett segítségére. Egy Prohászka kötet (Utak és állomások) olvasása közben teljes világosság gyúlt lelkében: jezsuitának kell lennie. Nem sokkal ezután, egyik osztálytársától megtudta, hogy a helybeli Felsőkereskedelmi Iskolában egy jezsuita atya, név szerint Kovács Jenő vezeti a lelkigyakorlatokat. Jelentkezett nála, és tőle megtudta tennivalókat. A jeles rendű érettségi után, június 21-én, Gonzaga Szent Alajos ünnepén Budapestre utazik, és felvételét kéri a Jézus Társaságába. A novíciusmester szíves szeretettel fogadja és megvizsgálja, hogy komoly-e az elhatározása. Nem sokkal ezután értesítik, hogy felvételt nyert a szerzetesközösségbe, és arról is, hogy július 30-án vonuljon be a noviciátusba. A megjelölt napon a jó édesanya kíséri el útjára, és Pista érzi, hogy célba ért, bár könnyes szemmel, de belső bizonyossággal a szívében búcsúzik el testvéreitől, barátaitól és szüleitől. Akkor még senki sem sejti, hogy egy év múlva lelkében nagy szomorúsággal kell majd elhagynia várakozásának színterét.

Az első napok, -ahogy erre már utaltunk- a házirendbe való beilleszkedéssel telik, majd kb. két hét múlva következik a szerzetesi ruhák megáldása és a következő reggelen már ebben a ruhában jelennek meg az újoncok, és ezt a ruhát hordják állandóan, kivéve, ha őket munkájukban, sportolásukban akadályozná.

A noviciátus napirendjén szerepelt a napi szentmise, az egy órás elmélkedés reggelenként és egy félórás délutánonként, a déli esti lelkiismeret vizsgálás, különböző olvasmányok, a rózsafüzér párosban való elimádkozása, a szentséglátogatások, a napi tájékoztatás a lelkiéletről és a rend alkotmányáról, szabályairól és mindarról, ami az igazi szerzetesélet kialakításához feltétlenül szükséges. Mindezek a gyakorlatok, ha ezeket a fiatalok a megkívánt pontossággal és lelkiismeretességgel végezték, bizony erős szellemi erőpróbát jelentettek. Hogy a túlságos kifáradást elkerüljék, közbeiktatták a napi fizikai munkát, a sétát, különböző tornagyakorlatokat és ezekben Kaszap Pista elöljárt. Néhány hét múlva, a lelkiélet alapvető gyakorlatainak elsajátítása után következett az egész két évre tervezett próbaidő legfontosabb mozzanata: az ún. harmincnapos lelkigyakorlat.

E 30 nap közben a novíciusok csupán a legszükségesebb fizikai munkát végzik, napi négy-öt órát töltenek elmélkedéssel, és a novíciusmester irányításával egész eddigi életüket mérlegre teszik, hogy megtisztulva a kiengesztelődés szentsége által, felszabadulva és vidáman vállalják az egészen Istennek adott életnek minden küzdelmét és örömét. A lelkigyakorlatok közben írásban rögzített gondolatok igazolják, hogy Kaszap testvér mennyire megértette és átélte a lelkigyakorlatos könyv lényeges mondanivalóját, és mennyire igyekezett azt saját életében megvalósítani.

Íme, egy-két példa:

‘Ha helyén az eszem, föltétlen nélkül követem Jézust, ha helyén a szívem, közelről követem Őt. Megérdemli személye, az ügy fontossága, szentsége. Ki hív engem? Mire hív? Milyen feltételek mellett? Szeressem, kövessem közelről. Hogyan közelről? Munkával és szenvedéssel.’

Az a becsületes szellemi munka, az elmélyülésre való őszinte törekvés, bensőséges imádság, amit csak Kaszap István e harminc nap alatt véghezvitt, nem volt hatástalan. A lelkigyakorlatok végén hálás szívvel állapíthatta meg, hogy megtalálta azt az életkeretet, amelyben valóban tartalmas és Istennek nagyon tetsző életet élhet. Erről tanúskodik az a szép levél, melyet e nagy munka befejeztével kedves szüleinek írt. Ebből idézünk részleteket:

‘Szeretett Anyukám és Apukám!

Megtörtént, bevégződött! Bizony nem volt gyerekjáték harminc napon át hallgatni, és a nagy csöndben figyelni. Mondhatom, sokat tanultam, sok hasznot és lendületet merítettem belőle. A lelkigyakorlatokban érti meg és át igazán az ember a megváltás nagy jelentőségét, a teremtés fölséges célját és Isten végtelen emberszeretetét. Ebben válik igazán öntudatossá a hivatás nagy kegyelme, és ebben határozza el az ember komolyan, hogy szakítva minden földi vonzalommal, kényelemmel, fölösleges szórakozással, egész szabadságát Istennek adjavégtelen jóságának csekély ellenszolgáltatásául’

Aztán következtek a hétköznapok az átélt és megimádkozott igazságok gyakorlati megvalósítására, a szükséges tájékozódás megszerzésére, az előírt szolgálatok elvégzésére. Az egyhangúságot enyhítették a feledhetetlen ünnepek. A karácsony misztériumának a szeretet közösségében való megünnepléseAz éjféli mise, a pásztorok miséje, ünnepélyesen bemutatott mise, a közös társalgás, az ilyenkor szokásos ünnepi ebéd, mind-mind gazdagították ezeknek a lelkes fiataloknak élményvilágát, akik valamennyien őszinte és tiszta szívvel akarták magukat és mindenüket az Úr Jézus életművének szentelni.

Közben lassan-lassan megismerkedtek azokkal az apostoli munkakörökkel, melyeket a magyar rendtartomány abban az időben akkortájt végzett, ki-ki elgondolkozhatott azon, hogy saját hajlama és képessége alapján ő hol is dolgozhatna előnyösebben Isten országáért. Kaszap testvér is kereste a maga munkakörét. Fölvetődött benne a gondolat, hogy esetleg Kínába megy, hogy ott a magyar misszió tagjaként hirdesse Krisztus felfoghatatlan gazdagságát. De istennek más terve volt vele. Isten gondolatai nem a mi gondolatunk. Kaszap testvérnek el kellett indulni egy meredek úton. Karácsony után már lázas, gyakran van orrvérzése. Egy alkalommal szakorvost kell hívni, hogy villamos izzó csipesszel állítsa el az orrvérzést. Aztán mellhártyagyulladás okoz lázat. Feküdnie kell. Közben azért van idő néhány őt foglalkoztató gondolat feljegyzésére.

‘Március 2. Szombat. Örömmel viselem el a szenvedést, és nem futok el a fájdalom elöl.’ Nem futhatott, mert a betegápoló testvér ápolás közben észreveszi, hogy lábain gennyes daganatok éktelenkednek. Először otthon kerül sor kisebb műtétre. Ez azonban jelentősen nem segít, azért kórház következik. Itt március 19-én, Szent József napján, újabb műtétre kerül sor. Hat nagy vágást kellett a sebesedő lábon eszközölni, hogy a gennyes sebeket kitisztítsákde a genny újratermelődött. Az orvosok felépüléséhez nem sok reményt fűztek. Különszobába vitték. A beteg ekkor még erősen reménykedett gyógyulásában, de azért szíve mélyén gondolt a nagy átmenetre is Isten nem hagyta magára szeretett választottját, nagyon tudott a jó Isten akaratával egyesülni. Még betegsége elején írja e szép sorokat:

‘Természet szerint szeretem az egészséget, a természetfeletti szerint szeretem az IstentSzenvedsz? Gondolj a misszionáriusokra, akik a szenvedő Krisztusból merítenek erőt.’

Állapota rosszabbodik. Édesanyja is meglátogatja. Szokatlan komolysággal és elszántsággal nyilatkozik neki: ‘Jézus Szíve engesztelésére szívesen szenvedek, -mondja- ez az egyedüli jó, amit tehetek itt a földön. A halálra el vagyok készülve, nyugodtan fogadom’ Fájdalmai ez időben egyre fokozódnak. Csaknem az egész testén jelentkeznek a gennyes kiütések, sőt még a szájában és nyelvén is. A nagyhetet az Úr szenvedéseinek átélésével töltheti és nem csupán elméletben. Ekkortájt jegyzi fel a csodaszép sorokat:

‘Az a kívánságom, hogy húsvétra a Megfeszített részesítsen gyötrelmében, minden hatalmával, csodálatosan részben beteljesült, amennyiben a nagyhét utolsó napjai voltak a legnagyobb (és mégis oly csekély) fájdalmaim.’ Betegségét így foglalja össze: Mandulagyulladás, ízület, furunkulus, mellhártyagyulladás, mirigygyulladás, szepszis, bélrenyheség.

De aztán hetek múltán mégis némi javulás következett. Azonban a kórházból való hazatérés időpontja egyre kitolódott. Három hónapi fekvés és kórházi ápolás után a volt tornászbajnok járni tanul. Boldogan írja szüleinek: ‘Most már nagy lépéssel segít a jó isten a teljes gyógyulás felé. Ma végre a terem végéig tudtam csoszogni és vissza

Ez a vallomás elárulja egészséges ösztönvilágát, józan felfogását az élet értékelésében. Ez természetes, hiszen ekkor alig múlt 19 éves. Ekkortájt úgy-ahogy összeszedi magát, és arra is sor kerülhetett, hogy visszatérhetett a noviciátusba. Ezt a hírt a következő levélben közli szüleivel: ‘Szeretett Szüleim! Rövid, de örvendetes hírt írhatok. A jó Isten, Szent József közbenjárására kisegített a kórházból. Mostanában a noviciátusból járok kétnaponként a kórházba kezelésre’

A szeretetteljes fogadtatás, a már előzőleg megszokott környezet jó hatással van egészségi állapotára. De ő maga eléggé érzi, hogy nincs rendben. Egyre többször foglalkoztatja a gondolat, hogy neki fiatalon kell meghalnia. De lelkiereje, Istennel való azonultsága átsegíti minden borúlátáson. Vigasztalja magát az újra meg újra átelmélkedett gondolatokkal: ‘Tanuld meg, hogy a keresztet nem egy óráig kell viselni, hanem egész életen át: a halálig.’

Szenvedésében is megmarad egészen embernek. Betegségében is teljes valóságában éli át az emberi sors esetlegességét. Megrázó bizonyságot tesz erről naplójában:

‘Soha még ilyen fáradt nem voltam. Alig támolygok. A lábam csak úgy szikrázik. Istenem, mikor nyughatom meg? Mikor pihenhetek? Soha az életben? Minden, de csak kereszt nekem. Óriási a kereszt, mely reám nehezedik. Nagyon félek, hogy összeroppanok alatta. Folytonos küzdelem’

Igen, folytonos küzdelem most már élete. Rá kell jönnie, hogy egészségi állapotának a javulása csupán átmeneti volt. Ismét torokfájás, gyulladás, és ismét jelentkeznek a gennyes sebek. Ezek elviselése, kezelése igen nagy fájdalommal jár. Ebben az állapotban írja szép feltételét: ‘Test fölé emelkedés: vagyis törekednem kell, hogy úgy mozogjak, mintha nem is volna testem.’

Ebben az időben már elé mered a számára talán még kínosabb kérdés: Meddig lehet még itt a noviciátusban? Itt, ahová kiérett megfontolás után került, ahol olyan boldog volt, ahol annyi szeretet és jóságot tapasztalt. Ezt a számára olyan boldogító és megnyugtató környezetet el kell hagynia?

Hiszen jól tudta, hogy az újoncidő próbaidő. A közösség ide azért fogadja be, hogy meggyőződhessék fizikai, lelki, szellemi alkalmasságáról. Kaszap testvérnek most már saját szomorú tapasztalatából látni kellett, hogy állandó jellegű betegsége miatt nem tud majd megfelelni azoknak a várakozásoknak, melyet joggal támaszt vele szembe ez az apostoli közösség.

Mivel értelmes és okos fiatalember, tisztában van helyzetével, szembe kell nézni a valósággal. Szíve-lelke egybefonódott az általa szabadon választott közösséggel. De lassanként belátta, hogy előbb vagy utóbb el kell búcsúznia innen. A novíciusmesternek is súlyos gond, hogyan adja tudtára ennek az általa nagyra becsült fiúnak, hogy jelen állapotában nem folytathatja a noviciátust. Amikor az elöljáró igen nagy tapintattal, de kötelességszerűen előadja Kaszap testvérnek ezt az ügyet, ő teljes alázattal és tisztelettel könyörög: ‘Ne tessék elküldeni! Próbáljunk meg még valamit. Talán más kórház, más kezelési mód, más terápia majd csak segít’

A novíciusmester hajlik a kérésre. Újabb kísérletek történnek ennek a fiatalembernek megnyugtatására. Más kórház, más orvosok, más kísérletezések. A tartós javulás nem következik be. Lassan testvérünk is belátja: ilyen fizikai állapotban nem folytathatja a noviciátustÍgy el kell fogadnia a számára nagyon szomorú döntést. Ezt már nagy lelki nyugalommal közli szüleivel: ‘Kedves Szüleim! Így betegen nem folytathatom a noviciátust. P. Rektor azt ajánlja, hogy menjek haza, és ott várjam be a teljes gyógyulást…Ha majd rendbejöttem, ismét visszajöhetek. Kérlek benneteket, hogy fogadjátok ezt, mint Isten akaratát’

Aztán elkövetkezett a búcsúzás napja, 1935. november 3-án. E sorok írója, most több mint félévszázad után is megrendülten őrzi lelkében az utolsó találkozást. Akik ilyen vagy olyan okok miatt elhagyják a noviciátust, azok nem szoktak elbúcsúzni. Kaszap testvér kivétel volt, hiszen ő, mint reméltük, csak ideiglenesen távozott el tőlünk. Ezért P. Rektor ez esetben vele kivételt tett. Amikor éppen közös gyakorlatunk volt az egyik tanteremben, már polgári ruhában bejött hozzánk Pista, az ajtóban megállt, és nagyon halkan, könnyes szemmel csak ennyit mondott: ‘Isten velük. Köszönök mindent. Imádkozzanak, hogy viszontláthassuk egymást!’

És gyorsan hátat fordított nekünk, távozott, hogy ne lássuk megindultságát és könnyeit Mi, pedig a megindultságtól szólni se tudtunk, és szinte kővé váltan néztünk kedves alakja után

És aztán, jó hathét és érkezett a szomorú hír: kedves volt novíciustársunk hazatért a mennyei Atyához.

Mi történt, hogyan történt? Vetődött fel bennünk a kérdés

A szülők a noviciátusból való távozás után szíves szeretettel fogják kedves gyermeküket, ő, pedig igyekszik megbarátkozni az új helyzettel. De alig telik el egy hét: Pista újra beteg, lázas. Ismét kórház, sőt orbánc miatt a fertőző osztályra kerül és így még szülei se látogathatják. Édesapját írásban kéri, hogy betegségéről értesítsék a szerzetes közösséget, hogy imádkozzanak érte. Két hetes kezelés után láztalan. Örömmel tudatja ezt volt elöljárójával. Az átmeneti javulás felbátorítja, és most már maga kéri, hogy jöjjön már az a bizonyos mandulaműtét, mert hiszen az orvosok többször említették, hogy minden baj forrása az állandó fertőzésre képes mandula. A műtétet az orvosok sikeresnek mondták, de az gyanús volt, hogy a seb nagyon nehezen gyógyult be, soká vérzett. Így csak december 14-én mehetett haza, teli bizalommal.

‘Karácsonykor már korcsolyázni fogok!’ -mondta vidáman édesanyjának. De két nap múlva ismét rosszul lesz. Lázas. Egyáltalában nem tud nyelni. A 16-án kihívott szakorvos megállapítja, hogy daganat van a torkában. Ismét kórház. Ismét a szokásos csomagolás. Nagyon ügyel arra, hogy a feszülete is ott legyen a keze ügyében. Beszélni már nem tud. Egész éjjel csendesen sírdogál és imádkozik és egyre inkább fulladozik. Hajnali háromkor sürgősen a műtőbe viszik. Gégemetszés, hogy meg ne fulladjon A műtét közben elájul, úgy viszik vissza a kórterembeInjekciózással eszméletre térítik. Papírt és ceruzát kér: ‘Papot kérek!’ -írja jellegzetes betűivel. Az ápolónővér nem hív aznap papot, nem tartja a beteg állapotát veszélyesnek. Hiszen a beteg még fiatal, külsőleg nem látszik elesettnekegy ilyen műtét nem szokott halállal végződni

De a beteg ekkor már sejti, sőt tudja, hogy hova készül. Kezében a feszület és imádkozik. Nincs már más eszköz, hogy gondolatait, kívánságait közölje, mint az ágya mellé készített papírdarabka és hozzá a ceruza. Hajnali öt órakor írja: ‘Gyónni nem tudok, azért csak bánatra kérek feloldozást. Áldozni nem tudok, mert nyelni nem tudok. Szentkenetet kérek.’ A nővér most már mindent megért és elmegy, hogy felkeltse a lelkészt és közben ez a kedves fiú érzi a nagy találkozás közelségét. Még üzenni akar, és üzenetében benne sűrűsödik időben rövid, de hűségben példás, és szenvedésben súlyos és értékes élete.

‘Isten veletek. Odafent találkozunk. Ne sírjatok, mennyei születésnap ez. A jó Isten áldjon meg benneteket!’

A pap megérkezik. A beteg még él, lélegzik, de már nincs öntudatnál. Megkapja még az annyira óhajtott feloldozást, és az annyira óhajtott betegek szentségének erősítő kegyelmét. Még egy félóra és a szív megáll. A feszület nem hull ki a kezéből. Még halálában is szorongatja. Bevégeztetett. Három hónap múlva lett volna húsz éves.

Mennyei születésnap! Egy minden elfogultságtól, fanatizmustól, túlzástól idegenkedő ember írja le ezt a csodálatos mondatot. Teljes nyugalommal, a szívében élő hittel, tökéletes ártatlanságának tudatában. Ebben a kijelentésében benne van egész fiatal, Istennek adott élete erős hitével, reménységével. És a teljes megnyugvás is. Mint egy végleges és pontos vallomás ez: fiatal életem nem volt hiábavaló. Elfogadtam mindent: a gyermekkor szép élményét, az ifjúkor megdolgozott sikereit és örömét, és a szenvedéseket is. Igen, azt is, mert megértettem, hogy az is Isten ajándéka, ha Urunkkal együtt, az Ő nevében és szeretetében viseljük és vállaljuk.

Fiatal életének szépségére, szelíd lelkületének értékére érzett rá az a sok száz és ezer ember, aki megismert életének példája nyomán nem akarja őt felejteni, sőt hathatós közbenjárót lát, és sokszor tapasztal is benne. Ezért kellett, nem sokkal halála után, a székesfehérvári köztemetőből a Prohászka emléktemplom közvetlen közelébe vitetni földi maradványait, hogy könnyebben megtalálhassák azok, akik e nagyszerű fiatalembert tisztelik, és emlékét őrzik magukban.

Elköltözése, ‘mennyei születésnapja’ óta több, mint félévszázad telt el. Bárki meggyőződhet arról, hogy a friss virág ezen a síron sose hervad el.

Pálos Antal SJ (1988)