KASZAP ISTVÁN
Gyakran megfigyelhetjük, hogy nagy emberekről szóló beszámolók egyre színesednek az idő múlásával. Egy, egyébként kiváló, de csak kiváló ember, olykor hőssé magasztosul. De így volt ez Kaszap Istvánnal is? Vajon amikor meghalt, már akkor is rendkívülinek látták őt azok a jezsuiták, akik vele együtt éltek? A jezsuita benső tudósító, a Provinciánk Hírei egyik korabeli száma így számol be a fiatalon elhunyt novícius életéről és haláláról.
December 17-én a székesfehérvári Szent György kórházban az örökkévalóságba átszenderült noviciátusunk csodálatos türelmű és mélységesen alázatos büszkesége, a szenvedésben is folyton mosolygó Kaszap testvér. Mieinket bizonyára érdekelni fogja a kis testvér nem közönséges életszentsége. Rajta is beteljesedett a Szentírás szava: ‘Mivel hamar tökéletessé lett, hosszú időt töltött be. Mert lelke kedves volt Isten előtt, sietve kiragadta őt a gonoszság közepéből.‘ (Bölcs IV,13-14).
Középiskoláit a ciszterciták gimnáziumában jeles eredménnyel végezte. Hittanára szerint akkor volt tekintélye társai előtt, hogy a vitát befejezte, ha valaki közbevághatta: Kaszap Pista így mondta. Osztályfőnöke összes osztályai legkomolyabb tanulójának tekinti. Jól ismerte a fiút, csak egy fogyatkozást talált benne, amit ‘mikromaniának’ nevezett. Tényleg jeles bizonyítványa és a róla alkotott közvélemény sem tudta lelkéből kiölni az önmagáról alkotott túlzóan csekély véleményt. Pedig ez csaknem hivatásába került. Habár szíve és esze is a szerzetes-papi életre vonzotta, a VIII. osztályban mégis annyira e
rőt vett rajta az érzés, hogy képtelen lesz ezen élet követelményeinek megfelelni, hogy komolyan kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy a tanítói pályán keres alkalmat a maga csekélynek képzelt tehetségeinek kamatoztatására, Isten országának terjesztésére. Bölcs tanárainak mégis sikerült őt meggyőzni tévedéséről. Hosszas gondolkodás után végre felvételét kérte a Társaságba inkább, mint a cisztercitákhoz, mivel itt könnyebben találnak az elöljárók neki való foglalkozást, ha a tanításban nem ütné meg a kellő mértéket. Mindenekelőtt azonban arra gondolt, hogy 100%-os szerzetes legyen, a többit a Társaságra bízta.
Jövőjének előkészítését azonban mindjárt a belépéstől fogva az isteni Gondviselés vette kézbe. Már a kandidatúra alatt elvesztette hangját, úgyhogy kb. négy hétig nem tudott beszélni. Amint ez elmúlt, előtűntek testén a folyton felújuló és más-más helyen előtűnő kiütések, amelyekről a legjobb specialisták is úgy nyilatkoztak, hogy tisztulnia kell vérének és ezek majd magától megszűnnek. Pedig ezek egy év múlva bekövetkezett halálának voltak előhírnökei. Közben mind több időt kellett a testvérnek a betegteremben töltenie. Komolyabb veszély azonban csak márciusban állott be. Először mellhártyagyulladást kapott, majd tífusztól kezdett félni a háziorvos. Tényleg nem tífusz volt, hanem egész szervezetét ellepte és mindjobban gyengítette az elhatalmasodott sepsis. Mindjobban elborították különösen lábait a gennyes fekélyek és sebek. Ezzel kezdődött a testvéri igazi kálváriája. És az alig hét hónapos novícius lelkileg nagykorúnak, sőt hősnek bizonyult.
Először a rendházban, majd négy hónapig a Vöröskereszt-kórházban nap-nap után a legfájdalmasabb gyógykezelésnek vetették alá. Ajkáról mégis a
legritkábban röppent el egy-egy jaj. Mikor ilyen kínos vágás és gennykinyomás után kérdezi tőle P. Rektor, hogyan bírta ilyen nyugodtan elviselni a szörnyű fájdalmat, csak ennyit válaszolt: arra gondoltam, hogy mennyivel többet szenvedett az Úr Jézus a kereszten. Mily csekélység, amit mi szenvedhetünk! mennyire szükség van minderre az Egyházban! Mikor március 19-én, az életveszélyes operáció után alig tud néhány szót susogni és láthatóan a közeli halált várja, ezeket mondja: Magamnak nem sokat tartok meg. Szívesen szenvedek majd sokat és sokáig a purgatóriumban. Szenvedésnél egyebet úgysem igen adhatunk a jó Istennek. P. rektor kérdésére: nem nyugtalanítja semmi? feleli: csak azt sajnálom, hogy azelőtt nem voltam napi áldozó. Majd eltűnődve mondja: milyen különös, hogy Isten gyermekei közt annyi a tékozló fiú és olyan kevés az egészen ártatlan. Nap-nap után jobban elgyengül és többet szenved: nem tud enni, mert szája csupa seb; nem tud feküdni, mert mindkét oldalon tátongnak a fájó sebek és állandóan folyik az utálatos genny. Úgy látszik, hogy idegzete kezdi felmondani a szolgálatot, tehetetlenségében folynak a könnyei, ami azelőtt nem történt meg vele. Ilyen állapotban kérdezi P. Rektor: Testvér, most is mondja, ‘sokat és sokáig akarok szenvedni?’ a felelet: most is elmondom naponként a Te Deumot hálaadásul a rám mért szenvedésekért. Ezek hallatára az Adm. Rev. P. külön áldását küldi neki és megengedi, hogy a noviciátus kanonikus évének majd a II. év számítson, mivel az első évet a hosszú kórházi kúra megszakította. Július végére visszatér a testvér a noviciátusba.
Sajnos rövid ideig tartott az öröm, szeptembertől megint jelentkezik a láz és a kiütések. Az összes orvosok véleménye, hogy az egész baj a mandulától van, mégsem merik kivenni manduláját, mert az operáció ilyen 
állapotban biztos halált jelentene. A testvér türelemmel szenved. Mikor P. Spirituális ajánlja, hogy csillapítót vegyen be nagyobb fájdalmak idején, egyszerűen feleli: ha parancsolja, engedelmeskedem, de szívesebben szenvedek csillapítók nélkül.
Pedig a testi kínokhoz jön az újabb megpróbáltatás: mind világosabb lesz, hogy ilyen állapotban a noviciátus nem folytatható. Tudomására hoztuk, hogy ha meggyógyul, szívesen visszavesszük akármikor, de most jobb lesz otthon próbálkozni a gyógykezeléssel, hátha az életmód és a klíma változása gyorsítja majd a gyógyulást. Látható fájdalommal töltötte el a döntés, a szokottnál szomorúbb volt egészen az október végi lelkigyakorlatig. Ekkor azonban megint olyan hévvel ajánlotta fel magát az Isten akaratának mindenben örömmel való teljesítésére, hogy ő maga jelezte szüleinek, hogy mivel ilyen körülmények közt a noviciátus nem végezhető, haza jön. Magával vitte noviciátusi keresztjét, exam. particuláréját, elmélkedési könyvét, Szent Ignác lelkigyakorlatait és Pámer imakönyvét.
Az otthoni gondozás azonban nem hozhatott enyhülést. Alig néhány napra rá kórházba kellett vinni orbánca miatt. Itt is azt mondják, hogy minden baj a mandulától. Azért a testvér szorgalmazza leginkább az újabb operációt. December elején ezt elvégzik Budapesten. 14-én hazaengedik, de torkára megy a sepsis és két napra rá megint kórházba kerül. Éjjel fulladozik, orvost kéret, ez reggel négy előtt gége-metszést végez. De már nem segíthet semmi, hat órakor elköltözik a szép lélek a neki való szebb világba. Halála előtti nap atyjával íratja P. rektorhoz ezen üzenetet: változatlan szeretettel csüngök hivatásomon. Utolsó éjjel már nem tud beszélni, kívánságait papírra veti: papot kérek… gyónni már nem tudok, de absolutiót és utolsó kenetet kérek (előzőleg már kétszer felkapta)… édes szüleim, ne sírjanak, az égben találkozunk. Viszontlátásra! Ezentúl többet ki nem adja kezéből a noviciátusi feszületet. Erre és másik kezében tartott skapulárés érmére szegezi tekintetét az utolsó pillanatig, ezt tartja kezében rózsafüzérével és exam. part.-val a koporsóban is? nyitva felejtett szemével mintegy ezeket nézi a sírban is.
Temetését a plébános úr kérésére P. Rektor tartotta. Volt tanárain és a papságon kívül jelen voltak testületileg a székesfehérvári teológusok, a ciszt. cserkész csapat, igen sok egyetemi hallgató és az összes székesfehérvári jezsuita papák, meg mamák, számos más gyászolóval.
Életét külön füzetben szeretnénk ismertetni. Volt tanárai és iskolatársai a legmesszebbmenő támogatásukat ígérik ehhez. Amíg ez a füzet meg nem jelenhetik, kérjük mieinket, hogy elköltözött hős testvérünket foglalják imájukba, akárcsak actuis a Társasághoz tartozott volna utolsó óráiban, amint lélekben teljesen a Társaságé volt és marad odafönt is.
R. I. P.
PROVINCIÁNK HÍREI 32. szám (1934 II.)
